Delete

Sziasztok! Újra én de még nem új fejezettel, csak közlöm, hogy senki ne keresse az előző fejezeteket, ugyani letöröltem őket, mivel már engem zarvartak, amúgy csak ennyi lett volna további jó olvasást;*

DancerGirl

1.fejezet

Hello, azt hiszem sok időbe tellet mire meghoztam ezt a bizonyos új első fejezetet, de remélem ez is tetszeni fog, ugyanis nem vot valami sok időm megírni, mivel annak ellenére, hogy a nyár elejére azt hittem nincs, mégis be van táblázva a nyaram. De, mostmár igyekszem hozni a részeket, és mint látjátok a blog külseje is megváltozott, remélem tetszik, de nugodtan lehet írni ezzel kapcsolatban is;)

Sose lesznek a kedvenceim, vagy nem kéne ítélkeznem?



Ha valakit elveszítünk , lehet, hogy
már sosem érinthetjuk meg, de ő még
megérintheti a lelkünket - Deon



Az elindulás mindig nehezebb, mint a haladás, de aztán mikor véget ér, ismét rázós a leszállás. Az hiszem így jellemezném a repülést, ugyanis most pont ilyen szerkezeten ültem, egy emberek által kifejlesztett, repülő képes járművön. Sosem szerettem ezt az utazási formát. Talán azért mert ilyenkor sosem jött álom a szememre, így akár két teljes napig is fent voltam miatta, vagy, talán azért mert anyám is ilyen járművön vesztette életét. Igen, azt hiszem a második az erősebb indok, de egyiket sem viselem jó kedvel.

Gondolataimból testem megrázása ejtett ki. E miatt kénytelen voltam az elkövetőre nézni. Az arc, a szemek, az ajkak, akár csak mikor tükörbe nézek, pont ugyan olyan. De most nem tölt el boldogsággal ikertestvérem jelenléte, ebben a pillanatban nem vágyok másra, mint egy kényelmes, puha és meleg ágyra.

- Mit akarsz? – förmedtem rá kicsit sem kedvesen.

- Csak azt szerettem volna mondani, hogy nemsokára leszállunk, és akkor végre kipihenheted magad – villantotta rám mosolyát, annak ellenér amilyen hangnemet használtam vele szemben. Mindig is tudta, hogy nekem nem megy ez a repülős dolog. Pedig már volt rá négy évem.

- Oké, bocsánat – néztem rá sajnálkozó tekintettel.

- Nem baj, már megszoktam – legyint.

- És miért is kell fellépnünk ezzel a bizonyos Cold-hearted-del? Mert én nem bírom őket, sem a zenéjüket – húztam a szám.

- Mert a menedzserüknek tetszettünk, és úgy gondolja, hogy ez jó hírverés lenne számukra és a miénken is dobna még egy kicsit. És amúgy is, én szeretem őket – vigyorgott rám. Ekkor szólalt meg a hangos bemondó, ami közölte velünk, hogy mindjárt leszállunk, és kéri, kössük be az övünket.

- Éljen, leszállunk – közöltem cinikusan.

Mint, említettem a leszállás talán még húzósabb, mint a felszállás. A fülem zúgott, a fejem fájt, a hasam pedig görcsölt és mind ennek a kiváltója egy leszállás, a Londoni reptéren. Hurrá!

Nővérem előbb ment le a magángépünk lépcsőin, mint én, így a fokok tetején alkalmam volt szétnézni. Mindenhol érkező, vagy induló repülők a Föld nagyjából minden részéről, kisebb-nagyobb szünetekkel követve egymást. Az emberek a nehéz fém madárból szabadulva a buszok felé igyekeztek, ami elvitte őket abba az épületbe ahol hozzájuthatnak csomagjaikhoz. Itt nincs olyan, hogy megállsz kicsit pihenni, mert elfáradtál. Ha itt megállsz, jobb esetben lekésed a buszt, rosszabb esetben elgázol valamelyik repülő. Mint az éltbe, csak itt a jó dolgokról késel le, és az élet tapos el.

- Deon! Jössz, vagy még elmélkedsz? – nézett fel rám a földről Linds. – A fiúk már a megbeszélt helyen vannak, Scott-tal együtt – tette hozzá.

- Szuper, akkor nekem megfelel idefent – mutattam magam alá.

- Gyere le, vagy én megyek fel, és azt te nem akarod! – fenyegetett.

- Jól van, megyek már – nyafogtam, és elkezdetem lerohanni, majd rávetődtem a szőke másomra. Aki visítva terült el velem együtt az aszfalton.

- Szál… Szállj le rólam! Nem kapok levegőt – próbált tőlem megszabadulni, de én csak szorosan öleltem őt. – Oké, elég lesz. Deon. Na, kelj fel! Nyilvános helyen vagyunk. Légy szí! – próbálkozott mindenfélével hatni rám, de végül megkegyelmeztem neki és felkeltem róla. – Most pedig, húzz fel! – mire megragadva a csuklóját, felrántottam. – Au!

- Bocs – terjeszkedett el az arcomon egy önelégült vigyor. – Na, megyünk végre? Minél hamarabb túl akarok lenni rajta – siettem.

- Rendben, induljunk.

***

- Ne feledd, legalább a köszönésig legyél kedves, aztán meg sem kell szólalnod – fogta meg a vállam Lindasy.

- Nem ígérhetek semmit, majd meglátom, mit tehetek – kacsintottam hátra, és belöktem a nehéz fém ajtót, ezáltal bejutást nyerve a szobába. Hát mit ne mondjak, nem volt kellemes négy csodálkozó szempárral szembe találni magam. – Mi van? Nem mondták még, hogy akármekkora sztárocskák is vagytok nem illik megbámulni senkit? – ekkor hátba csaptak. – Mit akarsz? Én nem bunkó vagyok, csak illemre tanítom őket – vigyorogtam hátra.

- Nekem mindegy mit tanítasz, de engedj már be – lökött beljebb ikrem.

- Esetleg, kérlek? – háborodtam fel.

-  Hirtelen mennyit tud valaki az udvarosságról – közölte velem csípőre tett kézzel.

- Lányok, esetleg ide figyelnétek egy kicsit – szólt ránk Scott, a menedzserünk, mire oda kaptuk a fejünket. –Nagyszerű, ameddig Mr. James elmondja amit szeretne, addig még tartsátok magatokat.

- Éljen a csend! – próbált jó fejnek tűni. – Az én nevem Oliver James a fiúk menedzsere vagyok. Gondolom, azt már tudjátok, hogy azért vagytok itt, hogy a fiúk háttér táncosait most ti tanítsátok, és egyaránt fellépjetek velük. A másik, a fiúkat is most ti fogjátok koreografálni, kivéve amikor úgy döntenek, hogy inkább bohóckodnak majd a színpadon.  Úgyhogy nyárig végig próbálni fogtok velük, aztán mentek turnézni is. Érthető voltam? – nézet ránk komolyan. Persze szokásomhoz híven nem hagytam, hogy úgy bánjanak velem, mint egy tárgyal.

- Már elnézést, de egyelőre azt se mondtuk, hogy bele egyezünk. Ha elvállaljuk, végig kell néznünk az összes táncos tudását, majd a pipogya társaság tehetségét is végig kell ülnöm szó nélkül, és végül, de nem utolsó sorban nap, mint nap találkoznom kell velük azt remélve, hogy velünk nem hülyéskedik el az egészet, mint az előző tanáraikkal – oldalra pillantottam és láttam, hogy az egyik énekes csodálkozva szóra nyitná a száját. – Igen, beszéltem valamennyi előző koreográfosotokkal – mosolyodtam el ördögien.

- Deon, azt mondtam köszönj kedvesen, aztán, próbálj meg nem kiállni magad mellett egy percig – nyafogott mellettem egy hang.

- Jó, mindegy, akkor te beszélsz – ültem le számunkra kikészített, barna székre, nem messze a számomra oly ellenszenves személyektől, majd Lindsre néztem várva, hogy folytatja helyettem.

- Fordítok, - megkészülte a torkát – húgom úgy érti, benne van az ajánlatban, amennyiben a fiúk képesek együtt működni, és nem nehezítik meg a munkánkat. Ugyanis, valahogy úgy kéne intézni a dolgokat, hogy a turné közben is tudjunk próbálni egy igen fontos versenyre, ami a fellépések után közvetlen pár nappal kerül megrendezésre – közben össze-visszamutogatott próbálva még jobban előadni magát, ilyenkor nehezen állom meg röhögés nélkül. – Befognád? – intézte hozzám szavait bájos tekintettel.

- Talán, végeztünk? – kérdeztem flegmán.

- Igazából, lányok azt szeretném, ha most elmennétek valahova a fiúkkal összeismerkedni – nézett ránk kínosan Scott. – És most tünés kifelé majd ti megbeszélitek – hessegetett ki hatunkat.

- Nagyszerű, én hazamegyek, akinek kedve van, bár remélem nincs, az jöhet velem, a többiek pedig elmennek Linds-dzel valahová beszélgetni, tudjátok, olyan bájosan – emeltem ösztönzően öklömet magam előtt felfelé, a cinikus mondatomhoz. – Na, én léptem! Sziasztok – majd még visszaintettem és elindultam az ellenkező irányba.

Lépteim hangtalanok voltak, mégis egyedül olyan súlyosnak éreztem őket. Mélyen legbelül tudtam, hogy amit teszek az nem helyénvaló, nem helyes, hogy még csak esélyt sem adok a fiúknak, hogy megmutathassák milyenek is valójában. De nem akartam megint csalódni, hogy aztán ráébredjek, megint elrontottam. Egyszerűen nincs megint kedvem érezni azt a belülről felmarcangoló érzést, amit akkor éreztem.

Hangos zihálásra kaptam fel a fejemet, már egész közelről jött a hang és futás zajait fedeztem fel az ütemes mozgás hangjaiból. Kényszert éreztem a cselekvés végzőjének megtekintésére. Megfordultam.

A pirosló arc ismerős volt, a meleg kék tekintet úgy szint felébresztett bennem valamit, éreztem, hogy ismerem ezt az embert. Nem emlékeztem rá kicsoda is ő, én csak tudtam, hogy ismerem .

Az izzadt kidolgozott test egyre csak lassított amint közelített hozzám, és pont megállt előttem. Kevesebb volt köztünk, mint egy lépés, a magassága pedig arra késztetett, hogy felnézzek rá.

- Nagyon hülyén festene, ha megkérdezném, ki vagy? – kérdeztem idétlenül, mire az illető annyira elkezdett röhögni, hogy a végére a könnyeit törölgette, majd úja rám nézett, és látva a bizonytalan arcomat, elkomorult.

- Te jó ég, nem ismersz fel? – hangja hisztérikusan csengett. – Vagy tizenöt perce váltál el tőlem és a haverjaimtól, és még így sem ismered meg a munkatársadat – csapott gyöngyöző homlokára, ekkor ugrott be.

- Megvan! – kiáltottam diadal ittasan. – Te vagy a nyálgépek közül a leghülyébb – vigyorodtam el megint gonoszul.

- Hé, én jöttem a tökéletes sznob popód után, nem a nővéred, inkább köszönd meg a sértegetés helyett! – háborodott fel, majd elfordult karba tett kézzel, még az orrát is felhúzta.

- Hm, azt hiszem téged bírni foglak – gondolkodtam el, mondatomra hátra sandított majd mikor találkozott a tekintetünk, gyorsan visszakapta maga elé a kék tekintetét. – Mi is a neved?

- Cris – hangját halva magam előtt láttam, ahogy mosolyogva válaszolt.

- Szóval, Cris, igazán sajnálom viselkedésem, okát nem tudnám megindokolni, de talán nem kéne mindenkit ugyan olyannak képzelnem – igyekeztem nem elröhögni magam a kérlelő hangomon, nem kérek valami gyakran bocsánatot, túl nagy hozzá a büszkeségem. Gondolkodtam volna még, de két kar felkapott és szorongatni kezdett, egy hatalmas nagy, nyálas puszival keverve.

- Megbocsájtok – vigyorgott rám. Meglepetésemre, elindult tovább – a kezében velem – az eredeti irányba.

- Nem raksz le?

- Nem, csak navigálj – nézett le rám, én az életemre megesküszöm, hogyha lehetséges vigyora még szélesebb lett, mint volt.

Szóval folytattuk az utunkat, hozzám – mármint a szállásomra. Újdonsült barátom egyre gyakrabban játszotta azt a bizonyos „játékot”, hogy „véletlenül” megbotlik, ilyenkor pedig engem mindig feldobott egy kicsit. Ezt követően én pedig egyre türelmetlenebbül vágtam tarkón, míg nem elértük a szállodának a forgóajtaját.

- Oké, most már tegyél le légy szíves, nem tartom jó ötletnek így átkelni ezen az ajtón – aha, gondoltam én, viszont velem ellentétben neki nagyon is tetszett. Belépet a kör egyik negyedébe és nekinyomva engem az üvegnek kezdte el forgatni az ajtó. Ráadásul, ha nem lenne elég két kört tettünk meg úgy, hogy az arcom nekinyomódva terült ki a sima felületen, mielőtt kiszállt volna a túloldalon. – Három másodperced van, hogy lerakj, vagy én magam intézem el, de azt nem fogod élvezni – néztem rá angyalian, még csak a megadott idő egyharmada sem telt el, amikor éreztem a lábam alatt a talajt. – Nagyszerű, most pedig  adni szeretnék valamit közelebb jönnél – óvakodva lépkedett felém, majd magállt előttem. Meglendítettem a kezem mire, összehúzta magát, de az arca előtt megálltam és csak megsimogattam azt. – Még nem, de a következő ilyennél, igen – kacsintottam rá.

- Uh, már megijedtem, hogy az első napon kapok tőled, de aztán – nem fejezhette be ugyanis pofon vágtam – mégis kaptam tőled egy bájos kis pofont, amúgy meg, au! – nézett rám elszörnyedve.

- Így jártál, na, gyere már még nem láttam a szobámat – húztam magam után.

A lakosztályunk a nyolcadik emeleten helyezkedett el, az elnöki lakosztályok közt. Amikor bedugtam a kártyát az ajtó magától kitárult és mindenfele vörös szőnyegek vezettek, a különböző igényesen berendezett szobákba. Nem igazán érdekelt a puccos környezet a háló felé vettem az irányt. A két egyszerű, fekete bőröndjeim már a hatalmas, fehér franciaágy mellet várták, hogy kipakoljanak belőlük. De sosem volt szokásom szét pakolni, mindig is bőröndből öltözködtem. Anyám még annak idején mindig szidott is emiatt, de lázadó kamaszként, csak gonosz mosollyal tűrtem drága szülőm szidalmait. Mindannyiszor amikor újra szállodában állok a nekem szánt szobában, megmosolyogtat a gondolat, hogy mennyi figyelmet fordított mindig a rendre, még ha otthon is körül vettek minket a bejárónők, ez most sem volt kivétel. Hatalmas mosoly húzódott az arcomra elgondolkodva a múlton. De most nem koncentrálhattam erre, ugyanis most társaságom is van.

- Hát itt lennénk – huppantam le az ágyra. – Mit csináljunk? – néztem rá a fiúra.

- Mit csináltál volna, ha nem jövök utánad? – húzogatta a szemöldökét.

- Valószínűleg rajzolok valamit – válaszoltam hosszas megfontolás után.

- Jó, mondom a tervet. Te rajzolsz, én közben mesélek arról amiről akarsz – miközben a tervét adta elő szétnyitotta a bőröndöm, és keresgélni kezdett, de nem a rajztáblámat húzta elő, hanem azt a fehérneműt, amit én alapból nem akartam bele rakni, viszont nővérem közölte velem, hogy ezt akkor is el fogja hozatni velem, ha én nem is akarom. Amint egy magasságba emelte a fejével, hogy jobban megnézhesse, egyre nagyobb perverz mosoly húzódott a szájára. – Hm, ez szexi - fordította felém a fejét, majd visszahelyezte a darabot, amit én látni sem óhajtottam, és kivette, helyette egy mappát, amiben a modellkedésem képei voltak. Majd felém dobta. Én csak furán méregettem a srácot, hogy ő most valójában azt várja, hogy ezekre rajzoljak. – Mi van, ott a lap meg benne a ceruza, azt hittem ezekkel szoktak manapság rajzolni – esett kétségbe.

- Ja persze, ezekre inkább nem rajzolok – húztam el a számat. – Add ide a másik fekete mappát – nyújtottam felé a kezem, szolgálatkészen vágta magát haptákba és darabos mozdulatokkal, halászta ki a másik keményborítású tartót és ült le vele mellém, át nyújtva nekem azt.

- Mi van azokon a lapokon, hogy nem megfelelőek? – nézett rám értetlenül, mire csak lehajtott fejjel nyújtottam át a mappát.

Lassan csúsztatta le a két csúcsáról a gumis tartóköteleket, ujjaival óvatosan nyitotta ki, mint ha valami kincs lenne. Szemei kitágultak, orrnyílásaival együtt, egyre nehezebben vette a levegőt. Döbbenettel az arcán vette ki a lapokat és cserélgette egyik képet a másik után, minden egyes részletet átnézve.

- Szentséges ég – suttogta lassan – ez tényleg te vagy – ámuldozva adta vissza a mappát.

- Aha, ha szólsz valakinek megöllek, plusz felejtsd el a képeket amit láttál – emeltem rá a hírhedt gyilkos nézésemmel.

- Emiatt nem kell izgulnod – vigyorgott rám. – Már van valaki más – hajtotta le szégyenlősen a fejét.

- A lelkizésre még nem állok készen, úgyhogy amíg én rajzolok, te mesélsz a bandáról, ez amolyan inkább utasítás volt, mint kérés dolog lett volna – néztem rá sokat mondóan, aztán elővettem egy lapot a mappából a benne tartott ceruzával együtt, tettem, amit bármikor szívesen teszek, rajzoltam.

Ő sem volt rest, elmesélte, hogy hogyan került össze a többi fiúval, hogy mindnyájukat felfedezték különböző helyekről, például ő YouTube-ra rakott fel videókat, amin vagy énekelt, esetleg csak valami hülyeségét rakta fel. De nem ált meg az összejövetelüknél, mesélt a csínyjeikről, a nagyobb baleseteikről, hogy úgy érzi mintha megkapta volna a soha nem létező három öcsét. Csak úgy áradtak belőle a szavak, és amilyen szeretetteljesen beszélt a lassan már inkább családnak tűnő bandáról, nekem annál nagyobb kétségem támadt a felettük ítélkezésem miatt.

A kezem ment a ceruza után, csak rajzoltam, amihez éppen kedvem támadt, így most csak egy egyszerű rózsát rajzoltam, nekem mégis mást jelentette. Anyámra emlékeztetett.

- Megnézhetem? – érintette meg a vállamat valaki, mire csak hátranyújtottam a rajzot.

FONTOS! [BLOGLOVIN]+Köszönöm!

Sziasztok!

Tudom, mostanában nem igazán vagyok fent, vagy hozok részekete, de már rááltam az ügyre, és nemsokára jön az előszó és az új első fejezet. Ez hülyén hangzott, de mindegy.

Kettő, a másik blogomon a júli. 20-as kezdést áttolnám augusztus 20-ra, bizonyos okok miatt.

Három, nem gyakran nézegetitek a profilom, de lehet, hogy valakinek feltűnt, hogy van egy negyedik blog (The selfishness of my life) feltöltve. Ennek még nincs semmilyen fajta desingje, és még egy darabig nem is lesz. Ezt a sztorit majd akkor kezdem el, ha bafejeztem a TDFS-t. Bár lehet, hogy az előszót felrakom, meg csinálok neki fejélécet, stb.

Négy, a bloglovin-ról lenne szó, tudom eddig se voltak feliratkozóim, de ha mégis lenne valaki, akkor az légyszíves már a blogvinon tegye meg. Nagyon fontos lenne, hiszen a Google megszünteti a Rendszere olvasók modult. A blogvint a modulok legtetején találod!

FONTOS!

És végső de nem utolsó sorban.

Köszönöm a 2000 oldalmegtekintést, hihatatlen nagy örömet, szereztek vele. Igaz  már túlléptük a 2100 megtakintést, de csak most írok:3

Ha még valaki nem felejtett volna el, drága írótok DancerGirl voltam:*